tifyty

pure Java, what else ?

Vizsga

Megöregedtem annyira, hogy már a fiam jár egyetemre, és vizsgázik. Sok éve én magam is tanítottam a BME-n, voltam egyetemi évek alatt is gyakorlat vezető, demonstrátor, és egyetem után is PhD. ösztöndíjasként oktató (-nak látszó ember, és nem féltek használni). Hogy volt-e jogom vizsgáztatni, vagy sem, azt nem tudom, de hacsak nem minősül háborús bűnnek, akkor el is évült a dolog. Amúgy a jegyeket sokszor nem én írtam alá ezért sanszos, hogy nem volt teljesen szabályos a dolog. De korrektnek, korrekt volt. Legalábbis akkor azt gondoltam, és ma is így emlékszem rá.

Később, már 2000 után volt egy saját tárgyam, amit ötödéveseknek adtam elő egy félévben Pongor Gyuri barátommal. Ez a tárgy a ScriptBasic architektúrájáról szólt, meg általában arról, hogy hogyan kell interpretált nyelvet készíteni. A fordító programok egyébként Gyurinak is a kedvencei voltak. Tőle tanultam először Java-t, beültem az óráira. A következő félévben kevesen jelentkeztek a tárgyra, nem indult, és mire megint őszi félév lett volna Gyuri teniszezés után kapott egy szívrohamot, és meghalt. A személyes honlapja ma is változatlan.

Ezzel persze nem ért véget az oktató tevékenységem, mert ha valaki oktató, akkor oktat (és nem tévesztendő össze a kioktatóval, aki kioktat). Tanítottam professzionálisan a Számalk-nál, és különböző projektekhez kapcsolódva saját cégben, és most is a jelenlegi munkáltatómnál is rendszeresen tartok tanfolyamokat.

És nem csak tanítottam, hanem vizsgáztattam is, mint említettem már annak kapcsán, hogy nem tudom jogos volt-e. És most is vizsgáztatok amikor jönnek ifjú (és kevésbé ifjú) titánok, akik szeretnének itt dolgozni a cégnél. A lényeges különbség, hogy a felvételi interjú során olyan emberek tudását kell felmérnem, akikkel ott találkozom először, míg oktatási folyamat lezárása során a vizsgázókat ismerem személyesen, hiszen tanítottam őket.

Amit először észrevettem, hogy ez egy lényeges különbség. Ha a tanítvány megbukik, akkor én is megbuktam: nem tanítottam meg jól, nem sikerült rávennem, hogy megtanulja a tárgyat, de legalábbis nem sikerült felkeltenem az érdeklődését. Ritkán az is lehet, hogy nem sikerült idejében észrevenni, és kideríteni, hogy az adott tárgy nem neki való. A felvételi interjún jön a jelölt, és lehet okos, vagy tökhülye: engem nem minősít. Ennek ellenére vidám vagyok, ha a beszélgetés alapján a jelöltet tudom javasolni, és szomorú vagyok ha nem. Tévedés ne essék: engem ezen nem mérnek, nem kapok se több, se kevesebb pénzt, elismerést akár továbbküldöm, akár elutasítom a jelöltet.

De az interjúk általában sikeresek. Legalábbis ez az érzésem, bár biztos nem lehetek benne. Hogy lehet az, hogy az interjú mindig sikeres? Ellátja a feladatát. Ha megfelel a jelölt, akkor mehet tovább. Ha viszont nem felel meg a jelölt, nem kompatibilis a tudása, gyakorlata és tapasztalata a pozícióhoz társított elvárásokkal, akkor neki és a cégnek is jobb, ha egy óra alatt ezt kiderítjük. Sokan megfeleltek. Hogy küldtem-e el olyant, aki jó lett volna? Remélem, hogy nem.

Az interjú, a vizsga stresszes dolog. Nekem kevésbé, a vizsgázónak inkább. Pedig a vizsgán nem dől el semmi. Furcsa, nem? Mire a vizsgára kerül a sor, addigra már minden eldőlt. A vizsgázó vagy tudja amit kell, vagy nem tudja. Csak akkor van tétje a vizsgának, ha a vizsgáztató rossz. Ilyenkor előfordulhat, hogy a rossz hangulata miatt kirúg valakit, vagy éppen fordítva: sikerül a vizsgáztatót becsapni. Az elsőre nagyon vigyázok: az értékelésem legyen minél objektívebb. Amennyire csak tudok objektív lenni (bár nem Nikon). A becsapni, pedig… lol

Azért elég kicsi az esélye, hogy valaki folyamatosan, több témakörben is be tudjon csapni a tudását illetően. Pedig van, aki megpróbálja. Kérdezek egy témakört, hogy beszéljen nekem arról a vizsgázó, és fél mondat után már 99%-ig biztos vagyok benne, hogy fogalma nincs a történetről. Még pár mondat, és már azt is tudom, hogy milyen kérdéseket tegyek fel, hogy a maradék egy százalék is meglegyen. De az az egy százalék baromi fontos. Volt rá példa, hogy feltettem ezeket a kérdéseket, és kiderült, hogy a vizsgázó ismeri a témát megfelelően, csak épp a verbális kommunikációs képességei hagynak kívánni valót maguk után. És volt fordítva is.

Beültem egy interjúra, ahol PIKIL módszertanhoz értő embert kerestünk. (PIKIL helyettesíthető tetszőleges betűszóval.) Azért kerestünk ilyen embert, mert kellett egy feladatra, és nem volt egyetlen egy PIKIL profi sem a cégben. Én viszont korábbi életeimben, mielőtt reinkarnálódtam volna Java programozóként a mostani helyemen, foglalkoztam PIKIL-lel, és így voltak transzcendens emlékeim, igaz még a PIKILv2 és nem a mostan divatos PIKILv3 módszertanról. Bejött egy ember, előadta, hogy ő mennyire ért a PIKIL-hez és mennyi tapasztalata van. Nagyon jól nyomta, és mivel interjún nem szeretek olyant kérdezni, amire nem tudom biztonságosan a választ (majd erre is kitérek, hogy miért) nem nagyon kérdeztem. De valahol motoszkált bennem valami kukac, hogy ez a manus csak dumál. Aztán feltettem neki egy kérdést, hogy az éppen diszkutált szituációban hogyan hozna létre egy TLA-t (tudod: three letter abbreviation, lehet bármi más). Öt percig mondta folyamatosan a különböző aspektusokat, de éreztem, hogy fogalma nincs róla, hogy miről beszél. De annyira jó volt dumában a manus, hogy nem voltam benne egészen biztos. Aztán húsz perccel később az interjú végén megkérdeztem tőle, hogy a PIKIL témakörben minek a rövidítése a TLA. És itt vége volt a történetnek. Erre nem lehet hablatyolni: tudod, vagy nem tudod. Természetesen nem tudta, és az sem tűnt fel neki, hogy korábban öt percet éppen “erről” beszélt. Szerencsére a felvételiztető kolléga, aki hivatalosan bírálta el az interjút tőlem függetlenül is, zsigerből ugyanarra a következtetésre jutott amire én: ennél az embernél teljesítmény nem lesz, de megtámadhatatlan magyarázat a miért nincs-re, az mindig. Tanulságos volt.

Miért ne kérdezz olyan kérdést vizsgán, amire nem tudod biztosan a választ? Mert a vizsga nem erre való. Nem vagyok sem orákulum, sem vátesz, hogy mindent tudjak. A vizsgázótól sem várom el, hogy mindent tudjon. Miért ne lehetne olyan kérdés, amelyikre nem tudom a választ? És egy jó szakmai partnerrel nagyon vonzó olyan területekre tévedni, ahol még nem hajózott az ember, és valami újat tanulni. A baj csak ott van, hogy a vizsgán van a vizsgázó, és van a vizsgáztató. És a vizsgáztató értékeli a vizsgát (rosszabb esetben a vizsgázót: hülye vagy fiam), és ez csak akkor működik, ha a vizsgáztató okosabb(nak tűnik), mint a vizsgázó. De a tudás az nem egy rendezett halmaz, inkább valami vektorféle. Nem lehet azt mondani, hogy Einstein okosabb volt, mint Napóleon, vagy a büfés Mari néni okosabb, mint Julika a takarítónő. Az egyik is ért valamihez a másik is, az egyik ebben jobb, a másik abban. Ha minden kérdésben okosabb vagyok, mint a vizsgázó, akkor nincs gond az értékeléssel: el fogja fogadni. Ez a tuti.

De mi van akkor, ha kiderül, hogy valamit ő tud jobban? Ha elég okos a vizsgázó, és megfelel, akkor nincs gond: miért ne fogadná el? A másik véglet se gond, amikor sajnos esélye sincs bármiben is okosabbnak lenni nálam a szakmánkban. Ez szomorú, mert ez legtöbbször azt jelenti, hogy nincs tisztában a saját képességeivel vagy az elvárásokkal. Ilyenkor az interjú hamar véget ér, és a maradék időt azzal szoktam tölteni, hogy segítek megérteni neki, hogy mi nem stimmel: mit kellene tanulnia, vagy ha hozzáállási probléma van, akkor a szoftver miért nem jó választás: menjen inkább menedzsernek, BA-nak ami megfelel a motivációinak.

A gond akkor van, ha a jelentkező valahol középúton van, éppen nem felel meg, és magasabbra értékeli tudását a valóságnál. Ő azt gondolja, hogy megfelel a tudása, de én mégis elkaszáltam. Egyszer futottam bele egy ilyenbe, aki az interjú után visszaszólt, hogy valami nem is úgy volt, ahogy mondtam. Kellemetlen volt. Nekem is, de biztos vagyok benne, hogy neki is. Jobb megkímélni őket is attól az élménytől, hogy “ő ugyan megfelelt, de egy nagyképű pöc…khendi alak kirúgta”. Mert ezt így éli meg, és még ekkor sem kap valós képet a képességeiről. (Deny fázisban van és sokszor ott is marad, míg Herr Alzheimer be nem kopogtat.) Valami oka volt, hogy kirúgtam. És nem a kommunikációs stílus, mert azt nem értékelem, bár biztos, hogy befolyásol. Szaktudás. Szóval jobb, ha minden egyes érintett dimenzió mentén okosabb vagyok. Biztonságosabb. És nagyon örülök, amikor olyan embert felvételiztethetek, akiről az az érzésem, hogy majd kollégává válva sokat tanulhatok tőle.

Aztán azért is stresszes egy vizsga, mert a végén úgy áll fel az ember, hogy ő semmit nem tudott, amit kérdeztek. Én is így éreztem, amikor ide felvettek. De mi ennek az oka? Egyszerűen a vizsgahelyzet specialitása: kérdezek valamit a vizsgázótól. Én tudom a választ, és nem is a válasz érdekel. Az érdekel, hogy tudja-e a választ. Ha eleget elmondott a témáról ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy tudja a témát elég mélységében, akkor minden további szó felesleges, csak viszi az időt. Ezért megállítom, és kérdezek mást. Na ez baromi frusztráló tud lenni. Ha észreveszem, hogy stresszel, akkor inkább hagyom tovább beszélni arról amiről tud a vizsgázó beszélni, és ha félbe is szakítom, akkor is “megdicsérem”, hogy ezt a témakört nagyon jól tudja.

A vizsga két részből áll: van egy elméleti tételsor, amiről kérdezgetek, beszélgetünk, és van egy feladat. Mindig más. Na jó, nem mindig más, de azért időnként cserélődnek a feladatok, mert valahogy kijut, hogy milyen feladatokat szoktunk feladni. Volt, aki el is szólta magát, hogy aszonta: “nem ezt a feladatot vártam, a haverom két hete nem ezt kapta”. Hát, ilyen az élet Babólcsán!

És milyen tanulságos a két rész egymáshoz való viszonya: van olyan aki nagy tapasztalatú, és utána nem tud megoldani egy algoritmikus feladatot. És van fordítva is: junior, kevés tapasztalattal, de remekül algoritmizál, és pillanat alatt átlátja a feladatot. És az is nagyon tanulságos volt, amikor az egyik jelentkező nem a “hivatalos” megoldást véste fel a táblára, hanem egy annál rövidebbet, érthetőbbet és még hatékonyabbat is. No lám! Fel is vettük.

Az is nagyon fontos, hogy az vizsga végeztével nem a vizsgázót kell értékelni, csak vizsgát. Nem mondhatom senkire, hogy “haver, te buta vagy! Hö! Há! Már mér?” Ez vitatható és nincs is értelme. A vizsga eredménye viszont az ami: megfelelő a mért tudás, vagy nem. Az a következő kérdés, hogy a valódi tudással milyen kapcsolatban van a mért tudás.

Még az egyetemen történt, hogy egy hallgató felvetette ezt a kérdést, és azt mondta, hogy nem igazságos, hogy a vizsga nem a tudást méri, hanem azt, hogy éppen akkor mit teljesített. Ott, tudva, hogy nem csak informatikát tanultak a hölgyek és urak válaszolhattam azt, hogy tanultak kvantummechanikát, tehát tudják, hogy azt, amit mérni szeretnénk, még elméletileg sem lehet pontosan megmérni, mert beleavatkozunk a rendszerbe. Méréselméletből pedig tudhatják, hogy a gyakorlati mérések során valami mást mérünk általában, mint amire kíváncsiak vagyunk. Áramerősség helyett mágneses tér által eltérített mutató kitérését, nyomás helyett higanyoszlop magasságát stb. Azt szeretjük, ha a mért dolog és amire kíváncsiak vagyunk összefügg. De már akkor is szerencsések vagyunk ha a két dolog korrelál. A való életben a két dolognak nagyon sokszor semmi köze egymáshoz. Nem azt büntetik meg aki veszélyesen vezet, hanem azt aki gyorsan.

De ha a vizsgáztató megfelelő, akkor a mért dolog, a vizsga eredménye, és az ismerni kívánt dolog, a tudás korrelál.

8 responses to “Vizsga

  1. Csaba január 25, 2013 2:32 du.

    Tanulságos. Így utólag… Hasonló dolgok jutottak eszembe nekem is a témáról és be kellett látnom, hogy igazad volt. Utólag…

  2. Mefi január 25, 2013 2:41 du.

    Szokás szerint király poszt. 🙂

  3. gulyasm január 25, 2013 6:07 du.

    Nagyon jó poszt! 🙂
    Nekem az jutott eszembe, hogy a vizsgák ma már nagyon üzemszerűek (BME, Info Msc).
    Könnyű rájuk felkészülni, mert lehet tudni, hogy milyen típusú kérdések vannak, mire kérdeznek rá mindig, etc… Azt mondjuk, nem is a tárgyat sajátítjuk el, hanem a vizsgára készülünk fel. Szerencsés esetben a kettő korrelál (1! :)), de minél kiszámíthatóbb a vizsga, annál távolabb áll a kettő.

  4. Máté január 27, 2013 1:27 du.

    > Ennek ellenére vidám vagyok, ha a beszélgetés alapján a jelöltet tudom javasolni, és szomorú vagyok ha nem.

    Én is rendszeresen felvételiztetek, nálam kicsit másképpen van: szomorú vagyok, ha nem vagyok biztos a döntésben, vidám vagyok, ha sikerül objektív és teljes képet kapni. Egyik legmeghatározóbb élményem az volt, mikor a jelölt nem tudott SZINTE semmit. Megkapta a feladatot, és csak ült felette percekig. Mégis, sikerült túllendíteni, sok-sok segítséggel azért részfeladatokat meg tudtunk oldani. A végén úgy jöttem ki a teremből, hogy bár valóban alkalmatlan a feladatra, mindazt ki tudtam húzni belőle, ami benne volt. Az, hogy csak ennyi volt benne, az az ő hibája, viszont az, hogy mindez kijött, bizonyos szempontból az én sikerem.

    > Az interjú, a vizsga stresszes dolog. […] Pedig a vizsgán nem dől el semmi. Furcsa, nem? Mire a vizsgára kerül a sor, addigra már minden eldőlt. A vizsgázó vagy tudja amit kell, vagy nem tudja.

    Nem egészen. Mostanában kevesebbet vizsgázom/interjúzom, de több előadást tartok, azzal könnyebb példálozni, de a másik kettőre is igaz. Néha én is érzem egy-egy komolyabb előadás előtt a stresszt, pedig mondhatnám, hogy már minden eldőlt, hiszen tudom az anyagot. A tét mégis az, hogy ezt el tudom-e mondani úgy, hogy a hallgatóság meg is értse. Igen, volt olyan, hogy egy komolyabb téma hatására már napokkal előtte teljesen ráfókuszáltam, stressz, illetve egészséges vizsgadrukk hatása alá kerültem, ami sokat segített abban, hogy lendületes, érthető, alapos, de mégis jól követhető prezentációt tudtam tartani. Máskor, amikor “félvállról” vettem, kevésbbé ment át, pedig akkor is tudtam az anyagot, akkor is felkészültem előre…

    • v január 27, 2013 2:20 du.

      Én magabiztosabb vagyok, nem szokott kétségem lenni, hogy megfelel-e egy jelölt, vagy sem.

      Ha nem tud eleget, akkor a felvételi során nem érdekes, hogy mi az amit mégis tud. Ez öncélú lenne. Ha kiderült, hogy nem felel meg, akkor nem felel meg.

      Az előadás sikerülhet jól is, és rosszul is. Ha ez igaz a vizsgára is, akkor nem jó a vizsgáztató. A vizsgáztatónak azt kell mérnie, hogy mit tud a vizsgázó. Ha a mérés eredménye függ attól, hogy éppen milyen passzban van a vizsgázó, vagy még rosszabb esetben a vizsgáztató, akkor a vizsgáztató nem professzionális. Akkor nem korrelál eléggé a mért mennyiség és amire valóban kíváncsiak vagyunk.

  5. Botond január 29, 2013 1:54 de.

    Nem is volt olyan rég, hogy volt szerencsém átesni egy interjún. Vizsgadrukkos típus vagyok még így sok esztendőnyi tapasztalattal (és remélem tudással) a hátam mögött is. Az is gyorsan egyértelművé vált számomra, hogy a velem szemben ülő “vizsgáztató” jobb nálam. Kövezzenek meg érte és tartsanak beképzeltnek, de ritkán fordult ez elő eddigi életem során. Kevés dolgot hagyott befejezni, ami talán zavart is volna, de a legelején előre elnézést kért és meg is indokolta a dolgot. Szerintem ezen a szorongósabbja (én is az vagyok) is csak akkor aggódik ha félnie kell az újabb és újabb témáktól.

    Kiváltképp tetszett, hogy olyan kérdéseket kaptam, amikre könyvből aligha lehetne készülni, amik megválaszolásához gondolkodni kell. Szerintem ezekkel lehet legjobban szétválasztani a címszavakat esetleg ismerő, jó kommunikációs készséggel megáldott, de alkalmatlan jelentkezőket a valóban értékesektől.

    A vizsga eredményessége a vizsgáztatón múlik, lényegében egy személyben szerintem. Azonban a kimenetele nem szabad hogy rajta múljon.. hacsak annyiban nem, mint az én esetemben, ugyanis a fentebb aposztrofált vizsgáztató miatt fogadtam el az állást! 🙂

  6. Király Péter január 29, 2013 12:26 du.

    Én nagyon izgulós vagyok vizsgán, még azt illetően is elbizonytalanodok, amit pedig 100%-osan tudok, ha visszakérdez a vizsgáztató, hogy “biztos?” (v.ö. “Biztonságos?”). A legjobb kérdést egy olyan interjú-maraton utolsó állomásán kaptam, ahol előtte 4 interjún és teszten a Java-t már alaposan kiveséztük. Ez volt a kérdés: “Saccoljam meg, hány fogorvos él az Egyesült Királyságban.” Természetesen a kérdésnek – in concreto – semmi köze nem volt a cég profiljához, viszont rámutatott a vizsgázók számára, hogy egy ilyen váratlan kérdés felmerülésével szemben milyen esetleges lexikális ismereteim és milyen intuíciós képességgel rendelkezem.

  7. Frühwald Levente június 6, 2014 12:07 du.

    Kedves Péter!

    Kollégák voltunk a jelenlegi munkáltatódnál, és írásod nagyon sok szép régi emléket megidézett bennem Pongor György tanárúrról, akit a műegyetemi oktatók közül magasan a legjobbnak tartottam és tartok. Eszembe jutottak sokszor furcsa, de később hatásosnak bizonyuló “szabályai”, mint pl. a vizsgán a lapnak csak az egyik oldalára írunk, vagy régi mondatai (“tudjuk, hogy nem tudjuk”,” a fájl nagyon hosszú”, stb.) , melyek mai napig sokszor eszembe jutnak.
    Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: